|
A Képcsarnok Vállalat 60éve alakult, melynek jogutódja a Képcsarnok Kft. Jelenleg a tulajdonos a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány.
Hány és hány vita folyt már arról, miként egyeztethető össze a művészet és piac fogalma, főleg a mindennapok gyakorlatában, amikor alkotók és műélvezők között kell megteremteni a kapcsolatot úgy, hogy az egyszersmind jövedelmező is legyen.
A Képcsarnok - immár hatvan éve van jelen a hazai műkereskedelemben - s jelenleg korlátolt felelősségű társaságként - ennek a kapcsolatnak a megteremtésén munkálkodik.
Partnereiként tartja számon a művészeket, akiket új és új alkotások létrehozására ösztönöz, hogy elterjeszthesse azokat egész Magyarországon és a világban. Partnereiként fordul a művészetszerető emberekhez, akik számára a kortárs képző- és iparművészet teljes kínálatát nyújtja s partnerekként kezelve üzletfeleit, akiket arra inti, hogy maguk is igyekezzenek művészet és piac emberléptékű, teljesítményorientált, ugyanakkor jövőbelátó viszonyának ápolásán.
Erre szolgál ez a honlap is, abban bízva hogy még több emberhez viszi el a magyar kortárs vizuális kultúra értékeit - az alkotók hasznára és a művészet terjedésére.
|
|
Sváby Lajos Kossuth-díjas festőművész kiállítása Pécsett,
a Ferenczy Galériában (2010 június 3 - 20.)
"A közelmúltban jelent meg Sváby festőművész Lajos teljes pályáját átfogó kötete. Az azóta készült képein az életmű összegzésével leszűrt festői és szemléleti tapasztalatok tiszta formában manifesztálódnak. Csak ebben az évben nyolc olyan képet festett, amelyek főművei közé sorolhatók. S ha az Önarcképpel, a Fények a szobában s a három Székely Bertalan átírással teljessé tesszük a sort, Önök itt most ezen a kiállításon a legerősebb Svábyval ismerkedhetnek. Már a könyv 2009-es bemutatóján láthattuk újabb képeit, amelyekből itt most Székely Bertalan Egri nők parafrázisát választotta. Picasso óta figyelhetjük a klasszikus művek remake kísérleteit. Történelmi festészetünk 19. századi nagymesterének Egri nők vászna nyomán „igazi” Sváby képek születtek. Vesszen az ellen – biztatják egymást a triptichon nőalakjai, miközben karddal, ököllel csépelik, tapossák, forró vízzel öntözik a várfalon felfelé igyekvőket. Dől a támadóktól hemzsegő létra, zuhannak a levágott testek, magasról csöpög a vér a hajtincsükkel feltartott fejekből. Hatalmas asszonyai láthatóan segítik-védik az oldalukon vagdalkozó kis magyar vitézt, miközben svábymódra még élvezik is azt. Egy-egy jól sikerült asszó után kinevetnek ránk, kecsesen lendítik lábaikat, hajlítják derekukat, lebbentik hajukat. Fidres-fodros blúzocskákban, nyakukban smukkokkal, tűsarkú cipellőkben. Mert hogy eredménnyel verik az ellent azért ők nők, asszonyok. Szépek, jókedvűek, élik mindennapi egri-vári életüket, ellátják férjüket, gyermekeiket és ha úgy hozza a szükség; beszállnak a csatába is. A sorozat harmadik darabján mintegy az utódok számára készülő fotóhoz, ünnepi ruhában mosolyogva, az „eseményre” utaló összes kellékkel „beállnak”, „kézben tartva” a szemérmeskedő, díszbe öltöztetett vitézt, a kardokat, a vizeskannát, létrát, még egy aláhulló tar fejet is. A kompozícióban, mozgásokban, színekben lenyűgöző képek viselik Sváby festői személetének jellemzőit. A hétköznapiság, az intimitás pillanatainak kendőzetlen érzékeltetését, a cselekedetekben, a jellemekben rejlő többarcúság jelzését, a többrétegű tapasztalások, emléktöredékek egyidejű megjelenítését. Az emlékezettel, tapasztalásokkal visszamenően egészen a kisgyermekkorig. Barátságunk hosszú évei teltek el, míg közöttünk szüleiről, testvéreiről szó esett. Az 1983-as abádszalóki kiállítása kapcsán keresgélve az utcát, a házat ahol született, ahol édesapja órásműhelye volt, felidézve szomszédait, játszótársait, a falu „híres embereit” - buggyant fel belőle első ízben mindaz, ami ehhez a településhez kötötte. Két nővérével, mindig beteg édesapjával egy egészen kis házban töltötte első éveit. Apja ugyan iparos ember volt, de egészségi állapota miatt alig volt jövedelmük. Svábyt szemérmes zárkózottsága tartotta vissza mindaddig, hogy szegénységükről, gyerekkori körülményeiről, egész életét meghatározó, ambivalens éveiről beszéljen. Ezek a különböző emlékrétegek szakadnak fel benne Töredékek a gyermekkorból képén. A „kordbársony nadrágos” kisbíró ölében a gyerek Svábyval, aki mai napig tenyerében „érzi” a sárga kordbársony csizmanadrág érdes anyagát. A padlón a születésnapi trombita, mellette a kis kerek vaskályhán az a leves, amit nővére hirtelen lekapva ráöntött, s amelynek nyomait ma is karján viseli. Órás apja szemén a nagyító lencsével, amint hajtja a kézi köszörűt. A nővére, amint beteg apját eteti, a hintaló, a csíkos függöny, kétajtós szekrény nap hold, s a kétlovas kocsival felé hajtó, talán Illés szekere. S az árnyak között saját emlékőrző alakja. A Megkergült szobában is az emlékek keringenek. Az abádszalóki szoba kerek kis kályhája, a lavórban tárolt hal, a postás-kisbíró figurája, a virágtartó állvány, a padló csíkjai. A házon kívül a kocsis, a lovak, a vörös napkorong. A gyertyát, virágot tartó nő csipkedíszes blúza, a hason fekvő, lábával kalimpáló nő kerek feneke, fodros rövid szoknyája a Zsonglőr (2007), a Bábszínház (2007) öltözékét idézi. Míg a kígyóember „másra mutogató” hárító gesztusában a 2002-es A vándor, a 2003-as Luca széke, a Vigasztalás (2003) kézjátéka őrződik. Svábynál a címek általában a kép lényegére utalva segítenek a tájékozódásban. A régi műteremre például unokái felakasztott rajzai, Kő Pál róla készült szobra, saját képei, a műteremablakból látható háztetők, házormok emlékeztetnek. De az ott készült korábbi képek - A Kecskepásztor éneke, A zsonglőr, a Kígyóember, fekvő nő és a törpe –is megjelennek korábbi motívumaikkal, alakjaikkal, gesztusaikkal. Egy nyaralás emléke az Út mellett jelenete, ahol szinte naturális pontossággal követhető a közeli nőalak, a festő távolabbról érkező, több képén is hasonló foltként ismétlődő figurája, még a kanyart jelző tábla piktogramja is. A kompozíció abszurditását Aulus Metellus szobra adja. A 20. századi sztráda „antik stoppos”-a mellett a legnagyobb természetességgel halad el bevásárlókosarával a fiatal nő, egyáltalán nem tűnik fel neki a számára mindennapi látvány különössége. Sváby itt a tűréshatár, a mindent meg lehet szokni? Meddig terjedhet a közöny? - áttételes aktualitásának kérdéseit feszegeti. Kevésbé bonyolult utalásokat hordoz a Telihold. Műtermének állványa, tonett széke, kerek asztala, falon a képei, a festő éjszakából érkező vékony figurája egy puha esti fényekkel kibélelt igazi hazatérés impressziója. A Kép Picasso idézettel kompozícióján korábbi képemlékeinkből ismerősek az arcok, kezek, a futó nő „csipkés” figurája, a Picasso képet idéző gyermekfej, játékok, még a horkanó vaddisznófej is, ami a Különös szertárban is helyet kap. Alatta piedesztál, Sváby egyik kiemelő, hangsúlyt adó eszköze korábbi Összefonódva (1984), Nem messze tőlünk(1993), A sárga asztal (1993) című képeiből. A Különös szertár kellékeiben ismerős a raffolt, karikán lógó függöny, a szekrény tetején az üveg, a pohár, a madarak, a földre halmozott könyvek. A kis emelvényen álló sörtés, szőrös pofájú vadat simogató szőke lányka visszahozza az Állatmese (1976) oroszlánszelídítő önportéjának szarkasztikus konklúzióját. Mellette a koponyáról elmélkedő, a „szörnysimogató” jelenetre mutató férfialak a lét-nemlét kérdéseit taglalja. Aktuális felvetés ma is, egzisztenciánk, megmaradásunk, napi létünk igencsak függ szerepjátszásaink, hízelkedéseink mértékétől. A Felavatás sem nélkülözi a jelen társadalmi közérzetét. Az emelvényen már ott kuporog a kis bárány, a szinte tudatlan, majdnem hogy áldozat, aki a ledöntött, ordassá minősült bálvány helyét foglalja. A rítus végrehajtói cifra díszben ügyködnek előtte, „meghalt a király, éljen a király!” A képes beszéd magyarázatát az eseményeken látszólag kívülálló, karikával játszadozó baseball sapkás figura adja, akinek tekintetéből érződik; botját alkalmasint nemcsak karikahajtásra használja. Alakjában Sváby a 2003-as Szól a madár képének fenyegető baltás baseballsapkás alakját ismétli. Sváby két, néhány évvel korábbi, de oeuvrejében igen fontos művel egészítette ki jelen kiállítását. Minden korszakában, számos technikával és változatban festette arcmását. Amelyeken a számára legismertebb karaktert használva fel próbálta ki egy-egy hangulat, fintor, mimika legkifejezőbb megoldását. A fények, a színek hatását, a festék mozgását, mindezek asszociatív kifejezőerejét. Egy arc alakíthatóságát, torzíthatóságát valamely érzelem kifejezésének irányába. Ezeknek az úgymond „gyakorlatoknak” a háttere is tanulmányozható, abból a szempontból, miként alakulnak az arcra tett színek a tárgynélküli háttér koloritjának, ecsetkezelésének hatására. Miként, ha kiegészül a test többi részével is, enteriőrbe, avagy táji háttérbe helyeződik, ha a kompozíciót felülnézetből, békaperspektívából szembe -, vagy oldalnézetből indítja. 2006-os Önarcképe második otthonát, Kisoroszit idézi. A hetvenes évek elejétől ismerkedett a szigettel, először bérelt, majd megvásárolt egy öreg parasztházat, amelyet évtizedek óta alakítgat. Az eredeti hosszú tornácos épülethez egy messziről fehérlő, teraszokkal, lépcsőkkel tagolt kétszintes, különálló műtermet épített, amelyből rálát a Duna kanyarulatára, Szentgyörgypuszta kéznyújtásnyi magaslataira, s a két part között közlekedő aprócska révhajóra, a kikötők építményeire. Ez az impresszió seregnyi vásznán jelenik meg, akár önálló képpé formálódva, akár nagy olajkompozícióinak háttereként. Számos önportréja, a látványt kívül és belülről variáló munkája készült Kisorosziban. Ezeknek a képeknek kiemelkedő darabja a dunai rálátással, felülnézetből készült, itt bemutatott műtermi Önarckép. A Fények a szobában háromalakos kompozíciója több szempontból is emblematikus. A mezítelenség - a paradicsomi ártatlanság, az őszinteség jelzésére szolgált korábbi képeinél, még ha a „kendőzetlenség” a tartalmi közlés érdekében sokszor obszcenitásba is fordult. Az utóbbi évek lecsitult szenvedélye időt adott Svábynak arra, hogy a testek elevenségét önmagáért fesse. A nők rubensi gömbölyűségét, kínálkozó hajlatait. A vándor (2002) Egy régi szent (2000) Vidám angyal (2003) s ide tartozik a Fények a szobában (2005) vászna is. Különböző hangsúllyal festette ruhából kibuggyanó testrészeiket, mellüket, feneküket vagy teljes mezítelenségüket, mint jelen képen is. A megkínzott férfi előtt gömbölyded hajlatait domborító, törleszkedő asszony mindenfajta kísértés, csábítás szimbóluma. Kínlódását barokk madonnákhoz hasonló „prókátor” oldja, felfelé nyújtott jobbjában az ártatlanságot jelképező virággal kér számára feloldozást. Sváby örökös védekezése, magatisztázása, kényszerű magyarázkodása, másokért-önmagáért érzett ambivalens bűntudata könyörög itt feloldozásért. Mert ő a megkísértett férfi ugyanúgy, mint ahogy majdnem minden festményének fókuszában saját maga küzd. …nagyon is konkrét és nagyon is személyes érzések, észlelések élnek bennünk, - vallja - s ha az ezeket kivetítő, vagy megemésztő gondolatok a lehető legellenőrizetlenebb őszinteséggel találnak formára, akkor talán személyesek is lesznek. És ha személyesek lesznek, akkor különösek is lesznek. S csak ez a különösség – gondolom én – alkalmas arra, hogy megszólítson egy másik embert, hogy hozzáérjünk egy másik emberhez, hogy észrevegyenek.S létrejöhessen gyengeségeink, csetlés-botlásaink felismerése révén az azonosságok hídja. A felfogás, a megértés, a ráérzés öröme.Legyen ez a mai napnak is ajándéka. Dr. EGRI MÁRIA(Elhangzott Sváby Lajos Kossuth-díjas, érdemes művész Kiállításának megnyitóján,
Képcsarnok Ferenczy Károly Galériája, Pécs, 2010 június 3.) |
|
